Új moralisták, farizeusok

Kik akasztatták fel Mansfeld Pétert? - Örüljetek, hogy elmaradt a forradalom
2001. november 14.
Bayer Zsolt


Mansfeld Pétert aztán végigvezették azon a folyosón… A siralomház folyosóján. Kattant a zár a siralomház celláján, vigyorgó vagy mord állat-emberek fogták közre a fiút, és vitték. Hajnal volt, biztosan. Hajnalban gyilkoltak ezek. Nem ők - ezek, mert fontos, hogy szigorúan és pontosan fogalmazzunk. Végigvezették Mansfeld Pétert azon a folyosón, és felakasztották. Tizenhat éves volt Mansfeld Péter 1956-ban, amikor "halálos bűnét" elkövette. Fellázadt a világ legundorítóbb hatalma, a kommunista diktatúra ellen - fellázadt, majd harcolt a hazáját megszálló szovjet szörnyállam ellen. Két évet vártak, hogy felakasszák. Két évet vártak, hogy betöltse végre tizennyolcadik életévét, és nagykorú legyen. Ember ilyet nem tesz…
Ezt Kádárék tették. Vajon mi lehetett az ok? Kik döntötték el, kik szóltak, hogy Mansfeld Pétert fel kell akasztani? Azért kellett ennek a gyerekembernek meghalnia, mert a forradalmat és a szabadságharcot a pesti srácok vívták - és Kádárék üzenni akartak, hogy ők a gyerekeken is bosszút állnak… Fónay Jenőt szintúgy halálra ítélték. Aztán végigvezették Fónay Jenőt azon a folyosón. A vigyorgó vagy éppen mord állat-emberek. Odaállították a bitófa alá, nyakába rakták a kötelet, bekötötték a szemét - és ekkor, ebben a pillanatban olvasták fel neki a végzést, amely szerint halálos ítéletét életfogytiglanra változtatták. Ilyen volt a humora Kádáréknak. Mert ember ilyet nem tesz. Ezt is Kádárék tették. Ahogy Tóth Ilonát is ők végezték ki, a fiatal orvostanhallgatót, aki embereket mentett a szabadságharc poklában. És még több százat, és aztán mennyien viseltek börtönt, megaláztatást, egzisztenciális ellehetetlenítést, hányan menekültek el Magyarországról, mert "inkább idegenbe menni, mint az idegen embertől félni". Ezt mind Kádárék tették. Kádár János, a fiumei Csermanek, akit a sors kifürkészhetetlen játéka folytán nem bírt elvinni idejében sem a paralízis, sem a morbus hungaricus. Aki megélte a felnőttséget, hogy kommunista legyen, és a szovjet szuronyok mögött hazaárulóként visszasompolyogjon ebbe a hazába, és autodafét rendezzen itt. S végül - mert valamiféle igazságszolgáltatásra mégiscsak sor kerül valahogyan -, mint reszketeg vénember, a lelkiismerettől vagy a pőre félelemtől szétszedett ésszel csak megélte, hogy áldozatait újratemetik…
Valaki, valaki egyszer magyarázza meg nekem, milyen lehetett kommunistának lenni? De nem az önfelmentésekre vagyok kíváncsi, hanem a lényegre. Arra, hogy a második világháború után, amikor egy másik állat faji alapon gyilkolt meg embermilliókat, hogyan lehetett nekilátni annak a munkának, amelynek során osztályalapon gyilkoltak meg embermilliókat. Auschwitz után milyen lélekkel lehetett felépíteni Recsket, Kistarcsát? Épelméjűként miképpen lehetett elhinni, hogy ami történik, az jó, az rendben van… És a hullahegyeken, a törvénytelenségeken, a hazugságokon, a megaláztatásokon, a tökéletes irracionalitáson és idiotizmuson, a legaljasabb és legprimitívebb propagandán, a négyelemis büdös bunkó seggfejek hatalmán túl, mindezen túl hogyan lehetett szeretni a Terv szivarkát, a jegyrendszert, a műbort, a lódent, az éhezést és a munkaversenyt? Aki nem a lipóton ült a nyálát folyatva, az miképpen tudott viszonyulni az olyan mondatokhoz, hogy "szovjethatalom plusz villamosítás egyenlő kommunizmus"? Ezt magyarázza el nekem valaki, mert képtelen vagyok megérteni. Képtelen vagyok, mert 1963-ban születtem, és egész életemben azt hallottam otthon, hogy a kommunistákat fel kell akasztani. 1963-ban születtem, és két éves voltam, amikor Kádárék még akasztottak 1956 miatt… És mondja meg nekem végre valaki, '56 után hogyan tudott valaki maoista lenni? Hogyan lehetett a hatvanas években Kádárékat balról támadni, és március 21-re, a Tanácsköztársaság (pfúj!) "ünnepére" ellentüntetést szervezni, mert - úgymond - március 15-ét "nacionalista propagandára" használja a csőcselék… Mit hallott az otthon, aki 1956 után ilyesmiket beszélt, ilyesmiket gondolt - hol nőtt az fel, aki még akkor is kommunistább volt a kommunistánál? Igen…
A kommunistákat fel kell akasztani. Drága Nagyapám mondogatta ezt gyakran, drága Nagyapám, akit előbb ki akartak telepíteni, mert "minden sváb náci", aztán kuláklistára tették, mindenét elvették, és nekizavarták a kilátástalanságnak mind a négy gyerekével. Ez a mondat, hogy fel kéne őket akasztani, ez maradt őnéki az elégtétel egész életére. Amúgy egy macskát sem tudott volna felakasztani, tudom, mert ismertem, én ismertem, én voltam a kedvenc unokája, és aki ezért a mondatáért, ezért a reménytelenségbe vesző életért és sóhajtásért és haragért most erkölcsi prédikációt akar nekem tartani, hogy micsoda szörnyűség ilyet mondani, annak bizony elefes, hölgyeim és uraim, már csak hogy Ottlik Gézát idézzem…
No de voltak, akik itt akasztottak, akasztottak, mint mondtam, még 1965-ben is… Hát akkor? Akkor miképpen fognak valahogy helyükre kerülni a dolgok? Azt tanították a kommunisták, hogy forradalom nélkül nincsen haladás, egy szemernyi sem. Valahogy úgy szólt a marxi tétel, hogy szükségképpen bekövetkezik az a pillanat, amikor az uralkodó osztályok már nem tudnak a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig nem tudnak a régi módon élni, és akkor hajrá!, kitör a forradalom, és megint csak szükségképpen működésbe lép a nyaktiló meg a bitófa. Továbbá, a kommunisták (Marx and Engels and Lenin and Sons) logikája szerint ha az úgynevezett elnyomottak működtetik a nyaktilókat és a bitófákat, akkor az rendben is van. Antall József miniszterelnök egyik legnagyszerűbb, legmélyebb értelmű mondata így szólt: "Tetszettek volna forradalmat csinálni"… Hát igen. De nem tetszettünk. Mégis, most játsszunk el a gondolattal, mi lett volna, ha… Bár a kommunisták szerint a történelemben nincs olyan, hogy mi lett volna, ha, de azért mi bátran gondolkodjunk el ezen, mert e nélkül a kérdés nélkül amúgy is nehezen lehet gondolkodni. Tehát akkor: mi lett volna, ha a rendszerváltás egy forradalmi aktus lett volna? Egy második 1956 - 1989-ben? Előfordulhatott volna, hogy valakik, mondjuk Mansfeld Péter és a többi meggyilkolt mártír hozzátartozóinak vezetésével kirángatják Kádár Jánost a Fehér Házból, és lámpavasra húzzák? Előfordulhatott volna. Előfordulhatott volna, hogy kirángatják a pufajkás Horn Gyulát a Külügyminisztériumból, és szintúgy lámpavasra húzzák? Előfordulhatott volna. Előfordulhatott volna, hogy kirángatják a munkásőrparancsnokot az odújából, és lámpavasra húzzák? Előfordulhatott volna. Előfordulhatott volna, hogy hajdani ávós verőlegényeket, szájba vizelőket, vérbírókat, tömegbe lövetőket kirángatnak otthonaikból, és lámpavasra húzzák őket?
Előfordulhatott volna. Előfordulhatott volna, hogy Berecz Jánost, az Ellenforradalom tollal és fegyverrel című nemzetgyalázó förmedvény szerzőjét kirángatják az utcára, és lámpavasra húzzák? Előfordulhatott volna.
Előfordulhatott volna, hogy Papp Jánost, a hírhedt Veszprém megyei pártfőnököt, aki 1956 vérbe fojtása után személyesen és sikerrel járt közbe Kádárnál, hogy néhány életfogytos ítéletét változtassák halálbüntetésre, kivonszolják az utcára, és lámpavasra húzzák?
Előfordulhatott volna. Szörnyű lett volna? Szörnyű lett volna.
Érthető lett volna? Tökéletesen érthető lett volna. Ezt ne feledje soha senki sem. És egyszersmind ennyit a lámpavasról. De nem ez történt - szerencsére nem ez történt. Már 1956 méltósága, majd pedig a rendszerváltás méltósága mindjárt bebizonyította azt is, hogy a forradalomról szóló marxi tanítás egy marhaság, csakúgy, mint általában a marxi és lenini tanítások összessége. Csakhogy ezt a méltóságot egyesek alaposan félreértelmezték. Mert mi történt ebben az országban valójában, mi is történt az elmúlt ötven esztendőben?
1945 után a szovjet megszállókkal együtt megérkeztek a kommunisták. Megint csak akasztottak, internáltak, magyarok százezreit tették tönkre egzisztenciálisan, hazát árultak, elcsalták a választásokat, bélistáztak, megtöltötték ártatlanokkal a börtönöket - alig tíz év alatt felépítették szörnyállamukat, és nyomorba, kétségbeesésbe döntötték ezt az országot. Aztán jött 1956, a XX. század legnagyszerűbb, legtisztább forradalma, amit ugyanezek megint csak szovjet segédlettel vérbe fojtottak. A forradalom után elképesztő megtorlást rendeztek, újabb tízezrek életét nyomorították meg, hazafiakat és hazafiak utódait tették tönkre, elüldözték az országból kétszázezer honfitársunkat, ellenforradalomnak gyalázták a csodát, a mi csodánkat, a magyarok csodáját. Mellesleg száz évvel visszavetették Magyarországot a nyugati világhoz képest, a gazdaságot tönkretették, felhalmozták a szovjet blokk legnagyobb adósságát, sorsára hagyták és kitagadták a nemzetből Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét, a szégyenletes trianoni határok meghúzása után a "testvéri kommunista államokba" szorult és végveszélybe jutott magyar kisebbséget, s eközben fennen hangoztatott "nagyszerűségük" csúcsa az volt, hogy míg a Varsói Szerződés többi négyelemis bunkó, hazaáruló és gyilkos pártfőtitkára személyi kultusszal vette körül magát, addig a mi négyelemis, hazaáruló és gyilkos pártfőtitkárunk nem rakatta ki a képét minden utcasarokra, és a legjobban grízes tésztát szeretett zabálni piros láboskából, hokedlin a félhomályos konyhában. Így ért bennünket 1989, a rendszerváltás pillanata. Ebben a nagyszerű és mámoros pillanatban a megalázottak és megnyomorítottak azt hitték, hogy lesz végre igazságtétel, lesz végre elszámoltatás. Nem lett. Nem lett forradalom - s a békés átmenet egyik ára az volt, hogy senkinek sem lesz bántódása. A megalázottak és megnyomorítottak azt látták, hogy az ország tönkretevői, a gyilkosok és a hazaárulók kiemelt nyugdíjakkal visszavonulnak rezidenciáikra, horgászgatnak, vadászgatnak, és kicsit meg vannak sértve, hogy ez a "jobboldali, ellenforradalmi, fasiszta csürhe" egyáltalán ki meri nyitni a pofáját. A megalázottak és megnyomorítottak azt látták, hogy az ország tönkretevői, akik nem érték még el a nyugdíjas kort, remek kis magánvállalatokat alapítanak, és az utolsó pillanatban ellopott vagyonokból elképesztő tőkéket kovácsolva síkra szállnak hirtelen a magántulajdon szentségéért - a magántulajdonért, ami kizárólag csak őnekik van… És még mindig nem lett forradalom. És a megalázottak és megnyomorítottak azt is látták, hogy az ország tönkretevői, akik további politikai álmokat dédelgettek, hétfőről keddre létrehozták új pártjukat, és nekiláttak elmagyarázni minekünk, hogy milyen is, és hogyan is kell értelmezni a demokráciát. És még mindig nem lett forradalom. Aztán alig tíz esztendő alatt eljutottunk odáig, hogy a fentiek kívánják megmondani azt is, mit szabad gondolni 1956-ról. Mondjuk Szekeres Imre feláll a szószékre, és előadást tart az 1956-os "demokratikus szocialista" forradalomról. Ez a Szekeres Imre a fentebb már emlegetett Papp Jánosnak volt a - mi is manapság a menő jelző? - táskahordozója. Ücsörögtek odalent Veszprémben, két görény MSZMP-s, a gyilkos meg a samesza. Azt taníttatták nekem (ők, igen ők is!), hogy 1956-ban utcára tódult a fasiszta csőcselék, lincseltek az utcán, fasiszta volt mindenki, Mindszenty és Pongrátz Gergely - ebből következően a Nagyapám is meg az apám is; azt taníttatták nekem, hogy a hős szovjet csapatok a nagyszerű Kádár János hívó szavára megmentették a hazát; ücsörögtek odalent Veszprémben, két görény MSZMP-s, a gyilkos meg a samesza, és minden október 23-án lesték a titkosrendőrségi jelentéseket, történt-e valahol "rendzavarás" az országban… És most kiállsz a szószékre, te, Szekeres, hogy 1956 szociáldemokrata forradalom volt? Szociáldemokrata lett a "fasiszta csőcselék", mi, Szekeres? Pongrátz Gergely? A Falábú? Fónay Jenő? A tizennyolc évesen felkötött Mansfeld Péter? És ki kötötte fel őt Szekeres? Mi? Hát milyen vastag bor van a te pofádon? De úgy egyáltalán… Az MSZP konferenciát rendez 1956 baloldali értékeiről? Ha 1956-nak csak baloldali értékei lettek volna, az MSZP akkor sem rendezhetne róla konferenciát! Mert az MSZP tokkal-vonóval MSZMP volt még egy tucat évvel ezelőtt, az a párt, amelyik az eredendő bűnben, 1956. november 4-én fogant. Kádár 1957-ben egy PB-ülésen kijelentette: "1600 fasisztát semmisíthettünk volna meg fizikailag. De nem tudtuk elérni, hogy az ellenforradalom szervezőit és vezetőit megsemmisítsük. Kár, hogy nem tettük meg." Ücsörögtünk a KB-ban Medgyessy elvtárs? Horn elvtárs? Lapogattuk a grízestészta-zabáló gyilkos hátát? Úgy-é Kovács elvtárs? Cenzúráztuk a filmeket, szakmányban Lendvay elvtársnő? 1990-ben még Recskkel fenyegetőztünk, Vastagh elvtárs? Tizenkét éve még szétverettétek rendőreitekkel az arcunkat kint az utcán október 23-án, az enyémet is és az édesanyámét is - ma pedig konferenciáztok 1956 baloldali értékeiről? Ma a rendszerváltás élharcosaiként tündököltök? Az a helyzet, hogyha a republikánus Ronald Reagan nem nyeri meg a hidegháborút és nem omlik össze a Szovjetunió, akkor ma nagy valószínűséggel Horn Gyula az MSZMP főtitkára, Kovács László az ő külügyminisztere, Medgyessy Péter az ő pénzügyminisztere, Lendvay Ildikó ma már egészen magas pozícióban cenzúrázná a kultúrát - és együtt lesnétek minden október 23-án, hogy megzavarja-e a "rendet" néhány "szemét fasiszta". Járta egyszer egy történet - mert viccnek azért nem nevezném semmiképpen.
Úgy szólt, hogy emléktúrát szerveznek Auschwitzba az áldozatok hozzátartozóinak és a túlélőknek. Két középkorú férfi sétál egymás mellett az iszonyatos barakkok között, s az egyik megszólítja a másikat: - Itt halt meg az édesapám, ebben a barakkban… És ön kit gyászol? - Én is az édesapámat… Látja ott a hatos őrtornyot? Abból zuhant le szegény… Hát ezért ne járjon az MSZP koszorúzni sehová se, amikor 1956-ot ünnepeljük. És ha a megalázottak és megnyomorítottak kifütyülnek benneteket, akkor nem megsértődni kell, nem hisztériázni kell, nem balhézni kell - hanem elgondolkodni mélyen, hogy vajon tényleg annyira klassz srácok és lányok vagytok-e, mint amennyire képzelitek.

Elgondolkodni és örülni, hogy elmaradt a forradalom…