A békediktátum vezetői
az aláírás időpontját június 4-én délelőtt 10 órára tűzték
ki.
Az ország hangulata nyomasztó volt, a sajtó
hangja levert, rezignált,drámai. E sorok írója soha nem
fogja elfelejteni a mindenből viccet csináló, mindent
kigúnyoló pesti humor jellemző produktumát, a Borszem Jankó
vicclapot, amelynek június 3-i száma az első oldalon egy
egész oldalas rajzot hozott. A rajzon lehajtott emberfők
ezreinek tömege, az előtérben egy asztal, rajta egy papírlap
s azon egy tollat tartó kéz. A kép aláírása ez volt:
"Aláírjuk-e?" Vicclap karton soha még patakzó könnyekben
ilyen sikert nem aratott.
A kormány június 4-én katonai készültséget
rendelt el az összes csapattesteknél,
csendőrösszpontosítások történtek és a városokban a
rendőrőrszemeket megkettőzték.
Rádió akkor még nem volt. Párizzsal állandó
telefonösszeköttetésben állt Budapest. A nagy lapok
kiadóhivatalai előtt tömegek lesték a kirakatban időnként
megjelenő hírközleményeket. Az utcák reggel óta valami
furcsa nyugtalansággal voltak tele. Minden arcon szorongás,
a tekintetek fáradtak, üresek, mint a halottasházaknál
virrasztás után. Még a szokott utcazaj is tompább volt, mint
máskor.
Tíz óra után egy-két perccel jött a
végzetes hír, és akkor megkondultak a harangok, előbb
Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír,
egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra
hosszat tartó harangozással temették múltjukat és
jövőjüket.
Budapest percek alatt feketébe öltözött.
Perceken beül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az
ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal
teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak, gyerekek mentek az
az utcán patakzó könnyekkel, nem egyszer hangosan zokogva.
Emberek rázták az öklüket az ég felé, hangosan átkozódva. Az
Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és
könyökben levágott csonka karját mutatva, őrjöngve
kiabálta: "Hát ezért?"
Az utcákon ismeretlen , egymást soha nem
látott emberek borultak egymás nyakába, a terek padjain
zokogókat vettek körül vigasztaló emberek és az állandó és
szakadatlan harangzúgásban rohant bele a gyászba és
kétségbeesésbe ezer pesti rikkancs "Rendkívüli
kiadás."A lapok gyászkeretben, mindenki mohón olvasta,
amit úgyis tudott, mindenkiben fellángolt a tehetetlen düh,
csoportokban vezércikkeket olvastak fel hangosan...A
Múzeum-téren elkezdték a himnuszt énekelni...és a harangok
kongtak, kongtak szakadatlanul, szinte elviselhetetlenül.
A templomok gyorsan megteltek síró
emberekkel, hisz a kétségbeesés mélyén mindnyájan Istenbe
próbáltunk kapaszkodni, papok mentek fel a szószékre
megkísérelni a lehetetlent, vigasztalni ott, ahol nem volt
vigasztalás
A vidéken ugyanez volt a kép. Harangkongás,
gyász és kétségbeesés mindenütt. Néhány ökölcsapáson, kisebb
verekedésen kívül rendzavarások nem fordultak elő, hiszen az
összes italmérések zárva voltak és minden közbiztonsági
intézkedés megtörtént. Csak a harangok kongtak 10 órától
kezdve mindenütt, minden városban és minden faluban két órán
keresztül
E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista
akkoriban. Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách
Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az
ajtóban, mint mindndíg. Felment a katedrára, beírta az
osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta,
hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú
percig....és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén
tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a
térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt:"A
Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe", és
felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó
nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja
el elölünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy
kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és
örökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet
és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint
feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó
harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább
magának, mint nekünk, ennyit mondott: "Consummatum
est"
Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú.
A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk
a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok.
Nagymagyarország keresztrefeszitésének napja volt: 1920.
június 4.
P é n t ek .....
