Nyékhegyi István:

A Trianont előkészítő hazaárulások leleplezése (1.)



"A nemzetnek joga van hozzá, hogy megismerje hazaáruló megrontóinak aljas szereplését; követelni kell, hogy napfényre derüljön a rejtélyes homály, amely a tényállást (a Diaz féle szerződés tekintetében) most még sűrű ködként takarja, és a legkíméletlenebb megtorlással kell lesújtani az ország e gyűlölt kufárjaira."

Az alábbi, eredetileg 1938-ban megjelent tanulmány megismertet a Versailles-i boszorkánykonyha szakácsművészetével. Az évtizedeken át szinte hozzáférhetetlen írás szolgáljon okulásul minden magyarnak, mielőtt kimondaná a ,,boldogító igent- a Trianonok Trianonjára, az Európai Unióra. - Ifj.T.L.

A ma már elhibázottnak felismert, főképpen Prágából irányított háború utáni hivatalos francia külpolitikának ez az iránya, mint a békekötések után tanúsított magatartás azonban természetszerűen nem döntheti el azt, hogy valójában milyen szerepe, milyen része volt Franciaországnak Trianon előkészítésében és létrehozásában, és vajon milyen érdek irányította ebben az eljárásában? Ezt különállóan kell megvizsgálni, ha tisztán akarunk látni ebben a szenvedélyek által elhomályosított kérdésben, ami nélkül jövő külpolitikánk helytelen irányba tévedhet.

A háború előtt a francia külpolitika nem volt barátságtalan a monarchiával, illetve Magyarországgal szemben. Párisban tisztában voltak a túlnyomó részben szlávok és magyarok által lakott Habsburg-monarchia nagyfontosságú ellensúlyozó hivatásával a terjeszkedésre és hatalmi célok felé törő, egységes és hatalmas német birodalommal szemben. Nem feledték el, hogy az 1870-71. évi német-francia háború idején a rokonszenv Bécsben és Budapesten egyaránt szinte ösztönszerűen Franciaország felé fordult, és csak Oroszország fenyegető magatartása (amely a Bismarck és Gorcsakov között létrejött titkos megegyezés következményeként jelentkezett), valamint a cseheknek és délszlávoknak orosz biztatásra történt monarchiaellenes tüntető megmozdulása intette óvatosságra és a semlegesség mellett való állásfoglalásra a monarchia akkori felelős vezetőit, elsősorban Andrássy Gyula gróf akkori miniszterelnököt. A nagy német győzelem után a magyar képviselőházban a függetlenségi párt és a vármegyék élesen tiltakoztak Elzász-Lotharingia Németországhoz való csatolása ellen, mint amely európai háború mérges magvainak elhintésével fenyegetett.

A francia közvélemény csak akkor kezdett elhidegülni a monarchia és Magyarország iránt, amikor az egyre nyomasztóbbá váló orosz veszedelemre való tekintettel kénytelenek voltunk szoros, de kifejezetten csak defenzív jellegű szövetséget kötni Németországgal. A Quai D'Orsayn azonban ezután is változatlanul a régi külpolitikai elvet vallották, hogy az európai egyensúly és a Duna-medence önállóságának biztosítása érdekében fel kellene találni ,,Ausztria-Magyarországot", ha nem volna már feltalálva.

A háború folyamán is voltak olyan mozzanatok, amelyek világosan arra mutattak, hogy a monarchia változatlanul defenzív háborús céljai nem esnek egybe a hadi sikerek által felajzott német imperialista elgondolásokkal, és hogy a monarchia halálos birkózása csupán Oroszországgal és balkáni szövetségeseivel, nem pedig Franciaországgal folyik. Különösen a cári Oroszország összeomlása után eszméltek rá még jobban a Quai d'Orsay-n, hogy most már fokozottabb mértékben szükség lesz a monarchia dunavölgyi ellensúlyozó szerepére az orosz hatalom kiesése folytán. Benes és Masaryk emlékiratai keservesen panaszolják, hogy kezdetben mily nehézségekbe ütközött monarchiaellenes propagandájuk az erősen gyökeret vert hivatalos francia felfogás miatt, amely az osztrák-magyar monarchia fennmaradását - a német hatalmi törekvések ellensúlyozása szempontjából - elsőrendű francia érdeknek tekintette. Majdnem internálták a francia érdekbe ütközőnek ítélt monarchiaellenes irányban működő cseh emigránsokat. Ezeknek nagyon ügyesen, szívósan és megtévesztő taktikával kellett dolgozni, míg sikerült a monarchiát, különösen pedig Magyarországot a francia közvélemény és hivatalos körök előtt, mint a német hatalmi törekvések legkészségesebb segítő társát befeketíteni.

A hivatalos francia köröknek a monarchia szerepéről vallott régi felfogását a cseh emigránsoknak a háború folyamán még nem sikerült megingatni. Kétségtelenné teszi ezt, hogy amikor 1918 október havá-ban Andrássy Gyula gróf, a helyzet rendkívüli veszedelmességét felismerő új közös külügyminiszter, svájci megbízottja útján megindította a külön béke kötésére irányuló bizalmas tárgyalásokat, Clemenceau és Foch sürgős választ kértek svájci bizalmi emberük, illetve a monarchia akkori követ-helyettese, De Vaux útján arra nézve, hogy a monarchia vezetői Trieszt meghagyásának biztosítása mellett - milyen területi veszteséget vélnek elviselhetőnek a monarchia fennmaradásának veszélyeztetése nélkül. A tárgyalások fonala azonban még a válaszadás előtt elszakadt a Károlyi-kormány uralomra jutása következtében. Ugyancsak a monarchia fenntartásának szükségességére valló hivatalos francia felfogásról tesz tanúbizonyságot a francia félhivatalos Le Temps-nak 1918. október 31-i számában, a monarchiával folytatott és a háború befejezését jelentő páduai fegyverszünet hírével kapcsolatban megjelent vezércikk, amely nyilvánosan a Quai d'Orsay határozott utasítására óva inti a francia békeszerzőket minden olyan területcsonkítástól, amely az európai hatalmi egyensúly szempontjából oly fontos szerepet betöltő monarchia fennmaradását veszélyeztetheti. (,,Elérkeztünk ahhoz az órához, amikor győzelmünk olyan félelmetes következményekkel járhat, amelyek egész jövőnkre ránehezedhetnek. Ha még időt vesztegetünk ... a vihar elviszi a dunai konfederáció terveivel együtt a Habsburgok minden koronáját.")

De mindezeknél perdöntőbb bizonyítékot szolgáltat a francia hivatalos körök monarchiabarát álláspontjáról maga a Diaz-féle pá-duai fegyverszüneti szerződés és a párisi legfelsőbb haditanácsnak ezt véglegesen megállapító ülésén lefolyt vita. Történelmünknek ez a nagyon fontos mozzanata, minden részletében és valamennyi hivatalos adat felhasználásával, tehát, valamely hiteles magyar diplomáciai kiadvány formájában mindmáig megírva és közzétéve nincs. És az sincs hivatalos adatok alapján kellően tisztázva, hogy miért nem tette ezt a Magyarországra nézve rendkívül előnyös szerződést magáévá - két kézzel kapva utána - Károlyi Mihály kormánya? Vajon ez nem arra mutat-e, hogy itt takargatni való van, hogy itt megdöbbentő dolgok homályban hagyásáról van szó talán egyenesen azért, hogy a magyar közvélemény ne vehessen tudomást arról a valóságról, amelyből súlyos és igen kellemetlen következtetéseket vonhatna le. Egyetlen forrás, amelyből egyet-mást, erről a Diáz-féle fegyverszüneti szerződésről meg lehet tudni, néhai Nyékhegyi Ferenc tábornoknak saját elhatározásából és hazafias sugallatából született, 1922-ben napvilágot látott könyve. Nyékhegyi résztvevője, tehát közvetlen fül és szemtanúja volt ennek a történelmi jelentőségű fegyverszüneti tárgyalásnak, és közvetlenül folyt be a szerződés létrehozásában is. A rendelkezésére álló hivatalos adatokat tárta honfitársai elé. Könyvének előszavában ez a kijelentés ragadja meg nagy erővel a figyelmet: "A nemzetnek joga van hozzá, hogy megismerje hazaáruló megrontóinak aljas szereplését; követelni kell, hogy napfényre derüljön a rejtélyes homály, amely a tényállást (a Diaz féle szerződés tekintetében) most még sűrű ködként takarja, és a legkíméletlenebb megtorlással kell lesújtani az ország e gyűlölt kufárjaira."

Nyékhegyi tábornok szenvedélyes kitörése teljes mértékben megérthető, ha pragmatikusan összeállított, hivatalos adatokon nyugvó könyvét - egyre fokozódó megdöbbenéssel és felháborodással - végigolvassuk. Ezek a kemény szavak jogosan irányulnak Károlyiék példátlan lelkiismeretlensége és kalandor szelleme ellen; hiszen ők voltak azok, akik a páduai fegyverszüneti szerződést, amely jogalapot és módot nyújtott volna arra, hogy Magyarország teljes épségben, de mindenestre jóval csekélyebb területi veszteséggel ússza meg a háború szerencsétlen befejezését, léha módon egyszerűen félretolták és ehelyett erőnek-erejével az antantbarátsággal kérkedő Károlyi-kormány maga akart külön fegyverszüneti szerződést kötni az antant hatalmakkal, mint a teljesen független Magyarország képviselője. Ez utólag meg is történt éspedig példátlanul megalázó körülmények között Belgrádban, ahol Károlyi Mihály gróf Franchet D'Esperey francia tábornokkal olyan ,,katonai konvenciót" kötött, amely a páduai fegyverszüneti szerződés ,,kiegészítőjeképpen" lerontotta az eredetileg létrejött megállapodásnak Magyarországra nézve rendkívül előnyős rendelkezéseit, és megnyitotta az ország régi határait az oláh és szerb csapatok előtt, egészen a Maros vonaláig terjedő terület megszállása céljából.

Károlyiék utólag vakmerő hazudozásokkal és a páduai szerződés eltüntetésével próbálták szörnyű és végzetes bűnüket leplezgetni. Azt igyekeztek elhitetni, hogy a páduai szerződés egyáltalán nem vonatkozott Magyarországra, hanem kizárólag Ausztriára, és csak az Olaszország felé eső délnyugati frontra; ennélfogva Károlyiék kénytelenek voltak a déli frontra vonatkozóan a hiányt Belgrádban pótolni.

A Nyékhegyi könyvében olvasható szószerinti szövege a páduai szerződésnek azonban minden pontjában ellene mond ennek a megtévesztésre szánt ferdítésnek. Mindenütt kifejezetten ,,Ausztria-Magyarország", vagy ,,Osztrák-Magyar Monarchia", mint egész szerepel szerződő fél gyanánt. Sőt a belgrádi ,,katonai egyezmény" is, amely tehát kifejezetten nem ,,fegyverszüneti szerződés", az ,,antant-hatalmak és Ausztria-Magyarország között megállapított fegyverszüneti feltételeknek Magyarországra való alkalmazása tárgyában" címet visel. A trianoni békeszerződés is, mint a Magyarországgal való ellenségeskedés megszüntetésének és a Magyarországgal való béketárgyalások megindításának alapokmányára, a páduai szerződésre hivatkozik. Sehol sincs nyoma annak, hogy az antant a legtávolabbról is gondolt volna arra, hogy az általa aláírt páduai fegyverszünetnek érvényét Magyarországra és a déli balkáni frontra vonatkozólag kétségbe vonja. Ezt - ellenkezőleg - botor módon a Károlyi kormány tette meg, felrúgva a monarchiát, épp úgy, mint utóbb a királyság ősi intézményét és üres frázisokkal ,,független Magyarországot" akart mindenáron játszani, amelynek ,,semmi köze Ausztriához". És tette ezt éppen akkor, amikor állami függetlenségünk már előbb megszületett, és többé nem a függetlenségünk, hanem egyenesen Magyarország léte vált vitássá. Egyenesen kierőszakolta a belgrádi találkozót és a külön tárgyalást, amely az önmagát lefegyverző Magyarországra nézve csakis a végzetes ,,katonai egyezményre" vezethetett.

A páduai szerződés az Olaszországnak átengedendô délnyugati területek kivételével mindenütt a monarchia határát jelölte meg demarkációs vonal gyanánt.

A páduai fegyverszüneti szerződés 3. pontja akként intézkedik, hogy az ,,Ausztria-Magyarország által megszállott minden terület kiürítendő" és csak a délnyugati részen határoz meg olyan és pedig osztrák területre eső ,,vonalat, amely mögé az osztrák-magyar csapatoknak vissza kell vonulni", tehát csakis az így kiürített osztrák területet kellett átengedni az antant csapatok által való megszállásra. Weber tábornoknak, az osztrák-magyar megbízottnak hivatalos érdeklődésre az antant megbízottja, Badoglio tábornok erre vonatkozólag kinyilvánította, hogy ,,a montenegrói és szerb harctereken, valamint Romániával, Ukrajnával és Lengyelországgal szemben a jelenlegi birodalmi határ alkotja a kiürítésnél tekintetbe veendő demarkációs vonalat. Íme tehát, a páduai fegyverszüneti szerződés az osztrák-magyar monarchiát csupán az olaszoknak átengedendő területek tekintetében állította befejezett tények elé, csak ezt a területet kívánta csapataival legott megszállni, egyébként a monarchiát - és ebben Magyarországot - teljes egészében érintetlenül hagyta, a béketárgyalásokra bízva a továbbiak tekintetében való döntést. A szerződés 1. pontja húsz hadosztály fenntartását engedélyezte Ausztria-Magyarországnak a 3. §-ban megállapított határain belül, ami a háború végén igen tekintélyes haderőt jelentett, teljesen elegendő a belső rend fenntartására.

Hogy ez mily tudatosan a monarchia fenntartásának célzatával történt - ami különben Wilson eredeti programjának is megfelelt -, ezt teljesen kétségtelenné teszi a versaillesi legfelsőbb haditanácsnak a páduai fegyverszüneti szerződés feltételeinek megállapítására vonatkozó tanácskozása. Ezen részvett Visnics, a szerb kiküldött is, aki a 3. pont rendelkezésétől eltérőleg, amely - a délnyugati részt kivéve - mindenütt a monarchia határát jelölte meg demarkációs vonalnak, ismételt felszólalásokkal azt akarta elérni, hogy az osztrák-magyar csapatok a monarchiához tartozó valamennyi délszláv területet is ürítsék ki, és engedjék át szerb megszállásra. Ezt a követelést Clémenceau ismételten határozottan visszautasította, sőt Lloyd George ama közvetítő indítványához sem járult hozzá, hogy a szerb csapatok legalább Bosznia-Hercegovinát szállhassák meg arra való tekintettel, - hogy e területeket szlávok lakják és ezek különben is nem régóta tartoznak a monarchiához. Clémenceau azonban hajthatatlan maradt, nem engedve meg, hogy megszállással bevégzett tények teremtessenek az Olaszországnak szánt délnyugati részek kivételével és ragaszkodott ahhoz, hogy a területi igények elbírálása tekintetében majd a békekonferencia döntsön, bevégzett tények által nem korlátozva.

A francia vezető körök azonban - a fentiektől kitűnően - hiába igyekeztek a monarchiát és annak keretében Magyarországot lehetőleg óvni és fenntartani, mint a jövőben fokozottabb mértékben szükségessé váló ellensúlyozó hatalmi tényezőket a keleti expanzióra törekvő Németországgal szemben. Mindhiába, mert a Károlyi-forradalom megadta a kegyelemdöfést a monarchiának, a ,,nem akarok katonát látni" jelszóval űzött defetista politika pedig, valamint a belgrádi szégyenletes ripacsexpedíció hatalmas rést ütött Magyarország területi épségén, beengedve a Maros vonaláig és annak nyugat felé való folytatásáig a szerb és oláh megszálló csapatokat. Az októberi forradalom és Károlyiék szörnyű kormányzati műkedvelősködése Magyarországra nézve valósággal öngyilkosságot jelentett.

Vége az első résznek - folyt. köv.

Forrás:DunaNovaPress

</HEAD> </HTML>